The Library
Egy napon a csillagok is elpusztulnak, méghozzá sokkal vadabb és drámaibb módon mint az emberek. Ők is – mint minden létező – alá vannak vetve annak a törvénynek, hogy ami született, annak el kell múlnia, aminek kezdete van, annak vége is kell, hogy legyen.
6.9.1.7Az ember legbelsőbb lénye, titokzatos Önvalója az, ami összekapcsolja Istennel. Időtlenségben él, nem változik, el nem pusztítható, örökkévaló.
6.9.1.14Az a szomorú helyzet, hogy minden és mindenki múlandó, létezése csak átmeneti, és ebben az abszolút értelemben nem valós. Egy időre feltűnik, fontosnak, érdekesnek, értékesnek látszik, de valójában csak árnyék. Ha csupán ennyi lenne a történet, az valóban okot adna a búbánatra. Ám tudjuk, hogy ezen túl létezik a Való, a Tudatosság, amely létezést ad az univerzumnak, melynek mi is részei vagyunk, s ebből hajt ki az az apró virágocska, amely minden létező legjobbja, a magasabb én. Ha keressük és megtaláljuk, akkor rálelünk saját eredetünkre, visszatérünk a forráshoz, és nem múlunk el. Habár maga a fizikai valónk semmivé lesz, de a létező maga nem tűnik el.
6.9.1.19Az, hogy halálunkkor megsemmisülünk vagy csupán tudatformát váltunk egyáltalán nem mindegy. Amikor az életerő elhagyja testünket, ez utóbbira kerül sor.
6.9.1.21Örülnünk kellene, hogy nem élünk örökké, az öröklét ugyanis ijesztő gondolat. Ha nem lenne halál, akkor végetérhetetlenül a test foglyai lennénk, mindenféle tapasztalásokat kipróbálva, melyek oly sokat ígérnek, de végül semmit sem adnak. Valójában jó, hogy végül megszabadulunk a test börtönéből, és megpihenhetünk, mielőtt ismét letaszíttatunk a következő földi megtestesülésbe.
6.9.1.23Ami velünk történik testi életünk folyamán az olyan valósnak, tartósnak és magával ragadónak tűnik – ám ez csak egy morzsányi epizód a végtelenül hatalmasabb kozmikus ciklushoz képest.
6.9.1.25A filozófiai tanulmányok megszabadítanak a halálfélelemtől – legyen szó akár természetes öregkori, akár fiatalkori, például háborús haláltól.
6.9.1.32Mindaddig, amíg az ember csupán kicsiny egójára hallgat, s nem engedi, hogy az Önvaló szóljon hozzá, addig legyen bármilyen óvatos és okos, mindez végül nem fog rajta segíteni akkor, amikor el kell hagynia testét, és az elmének vissza kell térnie saját, eredeti szférájába.
6.9.1.35Eljön az idő, amikor – akár megérezzük, akár orvosilag tudatják ezt velünk – eljönnek utolsó heteink, hónapjaink. Ekkor fel kell készülnünk a halálra. Egyértelmű, hogy a világi élettől egyre inkább el kell fordulnunk. A mindennapos hajsza, a bírvágy és élvezetek helyét át kell, hogy vegye a megbánás, ima, aszkézis és a lelkiség felé fordulás. Ideje hazatérni.
6.9.1.37Mi, akik megöregszünk, és gyengülő csontokkal, szottyadt bőrrel találjuk magunkat szemközt, mély barázdákkal az arcunkon, és csupán pár ősz hajszállal a fejünkön, elszomorodhatunk a látványon. Ám mint minden más élethelyzetben, itt is van arra lehetőség, hogy másképpen szemléljük a dolgokat – talán cserébe azért, amit át kell élnünk. Ez az ideje élettapasztalataink összegzésének és felkészülés a következő inkarnációra, hogy képesek legyünk még jobban elvégezni – magunkon – azokat a feladatokat, amelyek ránk várnak.
6.9.1.44Az élet felkészülés a halálra, miként a halál felkészülés az életre.
6.9.1.47Van bennünk valami, ami nem halandó, ami elpusztíthatatlan. Ám ez a valami nagyon mélyen lakozik. A bölcsek képesek a test halála előtt megismerni és tudatosságát megvalósítani. A többiek a halál utáni valamelyik fázisban kerülhetnek kapcsolatba vele.
6.9.1.49Amikor eljő az idő, a test elenyészik, de az elme fennmarad. Különféle tapasztalatokon esik át, majd elalszik, megpihen. Egy idő után felfrissülten ébred, s a régi tulajdonságok, hajlamok lassan előjönnek. Ekkor új testet ölt, új környezetbe kerül, visszatér a világba.
6.9.1.51Mivel az Önvaló az időn kívül létezik, ezért a történéseken is kívül áll. Semmi sem történik vele, ami megváltoztathatná.
6.9.1.53Amikor eljön a halál pillanata, a tudatosság új állapotba kerül, de nem tűnik el, nem válik porrá, nem merül el a semmibe. Egyáltalán nem! Fennmarad, mégpedig azért, mert ez a valódi énünk.
6.9.1.57... Nem a megsemmisüléstől kellene félnünk – mert ez nem fog bekövetkezni – hanem a bennünk megbújó gonosztól, s attól a fájdalomtól és szenvedéstől, ami e gonosz nyomában éppoly biztosan jár, mint ahogy napos időben az embert követi saját árnyéka...
6.9.1.58,Bárki, aki megszabadult földi énjének követeléseitől és tudatlan énjétől már nem kell, hogy visszatérjen ide, miután belépett a testetlenség állapotába.
6.9.1.60A megtestesülések közötti élet álomszerű állapotból áll, amelyet a mély alváshoz hasonlító állapot követ. Ha azonban ezen túljutunk, előző életünkre már nem emlékszünk.
6.9.1.61Hétköznapi életünk és az inkarnációk közötti létezés között az a különbség, hogy míg a jelenlegiben keveredik a mentális világ és a jelenségek világa, addig az utóbbiban csak a mentális létezik.
6.9.1.62Halálunk után éppen úgy átesünk az alvás és mély, álomtalan álom állapotán, mint életünk során.
6.9.1.63Ha megérted, hogy milyen a földi élet, amit a testben töltesz el, akkor azt is megérted, milyen a test nélküli élet, azaz a halál. Mindkettő csak az Elmében létezik, valóságát abból meríti.
6.9.1.64A múlandó élet-álom látszatvalósága mögött elrejtve van valami tartós, valami örökkévaló. Halála pillanatában minden ember ráébred erre, de kevesen tudnak ellenállni, hogy ne essenek szinte azonnal a földi álomból az asztrálvilág álmába. Csak azok tudják ezt megtenni, akik már életük során meghaltak alsóbbrendű énjük számára. Ők azok a misztikusok, akik képessé váltak belépni a valóságba.
6.9.1.66Minden kielégítetlen vágyunk olyan vonzerőként fog szolgálni, mely ismét visszahúz minket a Földre.
6.9.1.69Problémáink csupán átmenetiek, míg spirituális reményeink átívelnek megtestesüléseinken, hidat képeznek halál és újjászületés között.
6.9.1.73A halál utáni álomszerű állapot nem értéktelen. Emlékeztetőül szolgál a következő újjászületés előtt, hogy mi az élet valódi értelme.
6.9.1.75A földi élet tapasztalatai kemények, a szenvedés szörnyűséges, ezért igazságosnak tűnik az, hogy a végül elérendő boldogság, amelyhez halálunk után, vagy már életünkben, misztikus állapotban eljuthatunk – semmivel sem kisebb.
6.9.1.77Milyen kevés pihenőidőre van szüksége az állati lelkeknek két élet között, és ezzel szemben milyen hosszú idő kell az embernek! Az előbbi esetben hónapokról, az utóbbi esetben sok-sok évrtől beszélünk, gyakran többről is, mint amennyit a Földön töltöttünk.
6.9.1.79Az első halállal magunk mögött hagyjuk a testet, a másodikkal pedig az egót. Ám ez nem a vég. Valódi lényünket az Önvalóban találjuk meg.
6.9.1.82Amikor eljutunk életünk végére, s kihúnyunk, mint szélben a gyertyaláng, akkor jellemünktől, tudatosságunk állapotától, felkészültségünktől és utolsó gondolatainktól függ, hogy mi történik velünk.
6.9.1.83Volt szerencsém ott lenni pár fejlett lélek következő tudatossági szintre jutásánál. Ezt a folyamatot halálnak hívjuk. Ezek az emberek olyan szellemi napsütést ontottak maguk körül, hogy a hátrahagyottak is megérezték a halott felől áramló nyugtató erőt, mely ellensúlyozta fájdalmukat. Kezdték megérteni, hogy ez a Természetben elkerülhetetlen esemény út lehet egy fényesebb, boldogabb, szabadabb létezéshez.
6.9.1.84Az ismeretlen pilóta ezt írta anyjának halála előtt: “Nem félek a haláltól – ehelyett különös emelkedett hangulatban vagyok…”. Ez már nem bátorság, hanem valami azon túli, amikor önazonosításunk elválik a testtől, és az elméhez kapcsolódik.
6.9.1.85Azok, akiknek Keresése nem járt sikerrel életükben, a belső szabadságot és az Önvalóval való egyesülést a sors vagy a külső körülmények miatt el nem érhették, nem kell, hogy elkeseredjenek, mert lehetséges, hogy haláluk során elérik céljukat. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a tudatosság elhagyja a testet, az Önvalóba tér meg.
6.9.1.86A halálnak hívott változás során előfordulhat öntudatvesztés, ám ez csak rövid ideg tart – rövidebb ideig, vagy ugyanaddig, mint egy éjszakai álom. Az eltávozottak közül sokan nem is tudják, hogy már nem élnek, nem is értik mi történt velük. Ennek oka az, hogy látják a többi embert, hallják, amit beszélnek, és meg tudnak fogni dolgokat. Ám mindezek a folyamatok tökéletesen immateriálisak, az elmében történnek, nincs közük a fizikai agyhoz.
6.9.1.88A halál nagy tanító. Abban az álomszerű állapotban, amely a test elhagyását követi, mindenki megtudja, hogy valójában mit is ért el földi élete alatt, mit kellett volna tennie, és mi az, amiben kudarcot vallott.
6.9.1.92Amikor életünk elmúlni látszik, mikor halálunk órája közeleg, az olyannyira keresett – és oly kevesek által elért – megvilágosodás sok esetben megtörténhet, s a végső aktus velejárója lehet.
6.9.1.94A meghalás folyamata a kereső számára hosszú évek törekvésének beteljesülése is lehet…
6.9.1.95,Van egy pillanat halálunk során, amikor az Önvaló átveszi az egész folyamat irányítását – éppúgy, ahogy álmunkban is. Ám ha rossz szokásaink miatt akaratlanul is gyengébb természetünkhöz, kicsinyes énünkhöz ragaszkodunk, akkor az Önvaló nem tud kiteljesedni, és saját gyengeségünk foglyává válunk.
6.9.1.96Amikor az ember életének lángja kihúny, akkor az elme lényünk középpontjába vonul vissza – kivéve ha ezt megakadályozza karmája vagy magasabb vágyai, vagy fejlettségének foka.
6.9.1.99A halál pillanatában, vagy röviddel azelőtt vagy után gyakran láttam emberek arcán az örömteli belső békét, amely informálja az érzékeny megfigyelőt nem csak arról, hogy megbékéltek, hanem arról is, hogy a halál után milyen állapotba kerültek.
6.9.1.102A halál és a test elhagyása – legyen bármilyen megrázó is – nem szakítja meg a keresést.
6.9.1.106Paradox módon a halál pillanata az, amikor új életre kel elmúlt életünk. Ismét át kell élnünk, azonban ez alkalommal másik nézőpontból, ahol az egó önző, valóságtorzító ereje nem érvényesül. Személytelen, külső, elfogulatlan nézőpontból éljük át tapasztalatainkat, és úgy látjuk életünket, ahogy az valójában megtörtént, és emiatt saját személyiségünket is olyannak látjuk amilyen valójában…
6.9.1.113,Hibás lenne azt gondolni, hogy a haldoklás/halál folyamán bekövetkező életfilm megtekintése során a személyiséged a többi szereplő szemszögébe helyeződik át, és az ő nézőpontjukból szemléled az eseményeket. Sokkal inkább az történik, hogy a hamis egó helyett a valódi Én válik a szemlélővé, a személyes helyett a személytelenbe helyeződik át a nézőpont, és így, mintegy magasabbról tekintve, megérted minden mozzanat, minden tapasztalás jelentőségét.
6.9.1.114Minden tulajdonunkat elveszítjük, amikor elhagyjuk a világot. Minden, amit oly nagyra értékeltünk: tárgyak, barátok – mind elveszik hirtelen és véglegesen, bármennyire is ragaszkodtunk hozzájuk. Ez örök, univerzális törvény, mindig így volt és így is lesz. Nem tudjuk kijátszani, nem tudjuk legyőzni. Vannak azonban néhányan akik – legalábbis egy dolgot tekintve – mentesülnek ez alól. Azok, akik már életükben keresték és meg is találták egy élő mester közelségét vagy már elhunyt mester inspirációját. Az ő mentális képét fogják kristálytisztán látni utolsó földi pillanataikban, és ez vezeti őket a halál utáni létezésük elején, hogy megmutassa, elmagyarázza a szokatlan helyzetet és körülményeket.
6.9.1.115Búsonghatunk ostoba viselkedésünk, életünk során elkövetett hibáink, a test gyengeségei miatt, ám tudnunk kell, hogy halálunk pillanatában meg lesz a lehetőségünk, hogy bölcsességben és békében távozzunk. Igen, erre lehetőségünk lesz, ám csak akkor tudjuk valóra váltani, ha azokban a pillanatokban figyelmünket a Legfelsőbbre irányítjuk.
6.9.1.120A Halál kapukat nyithat meg az előtt, aki tiszta, hittel teli szívvel távozik közülünk, aki bízik az Önvalóban, s rábízza magát, anélkül, hogy a múlandó testbe próbálna kapaszkodni.
6.9.1.121Sokkal jobb úgy kilépni a fizikai létezésből, hogy öntudatunknál vagyunk, mint ha le lennénk szedálva, nyugtatókkal, altatókkal teletömve, s ez különösen igaz a spirituális keresőkre. Ám ha nagy a fájdalom, a helyi érzéstelenítést természetesen nem kell elleneznünk.
6.9.1.122A legtöbb ember csak utolsó napjaiban, óráiban vagy perceiben ismeri fel annak az igazságát, hogy miközben az élet elhagyja őket és testüket, egy másfajta élet nyílik meg előttük.
6.9.1.123Amikor a halál küszöbén állsz, akkor igazolhatod azt a hitet, miszerint a haldokló istenét, megváltóját vagy guruját látja megjelenni, aki lelkét a magasabb világba kalauzolja.
6.9.1.125Fuldoklók, akiket végül megmentettek, arról számoltak be, hogy az idő visszafordult, és életük lepergett szemük előtt. Ez nem csak az ő tapasztalatuk, mindenkire ez vár, aki átlép a halál kapuján.
6.9.1.126Megérted, hogy a test halála csak külsődleges hatás a tudatosság számára, amely fennmarad. Ám amikor valamelyik szeretted elmegy, hited próbára tettetik. Ilyenkor emlékezned kell arra, hogy aki továbblépett, az valójában magasabb síkra távozott...
6.9.1.133…Akit szerettél, az egy másik síkra költözött, ahol a boldogság, öröm, nyugalom, és békesség valóban megtalálható – nem úgy mint itt. Megnyugodhatsz, hogy szeretteid valóban jobb helyre kerültek, ahová a gonosz, a rossz nem teheti be a lábát, csakis a szépség. Ha meditációd csúcspontján időnként rájuk gondolsz, azzal segíted a legjobban őket…
6.9.1.137,Akinek abban a jó szerencsében volt része, hogy szerető házastárssal tudott hosszú éveket leélni, nem lázadozhat, amikor másik felét a Sors elveszi tőle, hiszen ugyanaz a karma választotta el őket most, aki korábban életútjukat egybefűzte. Ám mindez csak időleges, mert nem létezhet valódi veszteség ott, ahol a csendességben az elme beszél az elmével. A szeretet és a közös út – ha valóban egybeforrtak – ismét összekapcsolja majd őket. Valahol, valamikor. Sokan vannak, akik mindezt bensőjükben érzik.
6.9.1.141A hamvasztás nehéz kérdéskör. Ha komolyan gondoljuk, hogy a lélek – vagy akár a gondolkodásra való képesség – a valódi énünk, akkor nem nagyon ellenezhetjük, sőt támogatnunk kell. A testek elásása csak azoknak való, akik azt gondolják, hogy ez a gondolkodásra való képesség a fizikai agyból származik – azaz a materialistáknak.
6.9.1.143Az elhunytak esetén a hamvasztást javaslom. A halál időpontja és a hamvasztás között három napnak el kell telnie, mert ez az az időtáv, amely alatt teljessé válik a lélek testből való kiszabadulása.
6.9.1.144…A racionális temetkezés teljesen privát jellegű. Nem kell hozzá a test, hogy megemlékezzünk az elhunytról. A testtől való megszabadulás céljából pedig sokkal racionálisabb az elégetés, mint a temetés. A közösség lelki és spirituális egészsége szempontjából fel kell hagynunk a temetőkkel.
6.9.1.145,A test halála nem jelenti az elme halálát …
6.9.1.154,Az élők között vannak láthatóak és láthatatlanok. Senki sem veszhet el a létezés számára, s nem pusztulhat el a tudatosságban – csak a testük.
6.9.1.176Míg régen a hit, ma a gondolatok, az értelem juttat el ahhoz a felismeréshez, hogy nem a test vagy.
6.9.1.179Kétfajta halhatatlanság létezik – mindaddig, amíg az alacsonyabb én uralja tudatosságunkat. Egyrészt az egó “végtelen” evolúciója, fejlődése, átalakulása, ahogy fokozatosan különböző alakokat ölt; másrészt pedig az örökkévaló, változtathatatlan Valódi Én, az Önvaló igazi halhatatlansága. Ez utóbbi az amely örökké az előbbi mögött áll, és életet ad annak.
6.9.1.181,...Az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, amelyek oly sok embert kétségbeejtenek végül egyensúlyba kerülnek a visszahatás (karma) törvénye által. Mindenki pontosan azt kapja vissza amit, másoknak adott, s így a látszat ellenére mégis az igazság uralja a világot...
6.9.1.181,Minden ember megtartja személyiségét a test-gondolat kihúnyása alatt és után is…
6.9.1.181,... Meg kell értenünk, hogy a menny és a pokol szívünk mélyén rejlik, nem rajtunk kívül, nem azokon a helyeken, ahová eljutunk életünk során...
6.9.1.182,Személyiséged túléli a halált, de ez nem biztosít számára halhatatlanságot. Az “Én”, amely túléli a testet, egy napon át kell, hogy adja a helyét a mélyebb “Én”-nek, amelyet még meg kell találnod.
6.9.1.183Ha a tér-idő világában való létezés ára a halál, akkor a tér és idő nélküli világban, ahol nincs itt és ott, sem akkor vagy most, nincs változás egyik állapotból a másikba – ez a világ egyben a halhatatlanság világa is…
6.9.1.184,Aki elmerült e tanításokban, az nem hiszi azt – habár a test elpusztul – hogy a halál a véget jelentené. Egyszerre logikus és biológiai igazság számára az, hogy belső személyisége fennmarad, elméje folytatja működését.
6.9.1.185A bennünk lévő élet halálunkkor az univerzum életébe áramlik, nem veszik el, éppoly biztonságban van, mint amilyenben korábban is volt. Ezután más formában, más testben tűnik majd fel.
6.9.1.187
23 jan 2017
21 jú 2012
12 dec 2016
23 jú 2011
6 má 2019
26 aug 2016
2 má 2018
22 jan 2015
20 jan 2015
15 áp 2015
31 má 2023
3 má 2012
29 má 2011
19 dec 2023
8 aug 2013
22 jú 2011
26 aug 2022
23 nov 2016
5 aug 2024
10 aug 2023
16 má 2014
2 áp 2012
14 jú 2014
9 okt 2011
31 dec 2013
21 jan 2024
8 má 2019
16 aug 2017
5 aug 2017
31 aug 2017
31 má 2023
26 nov 2010
28 nov 2012
20 má 2018
3 jan 2011
21 áp 2019
9 aug 2011
23 feb 2023
22 má 2019
22 má 2021
31 okt 2016
13 aug 2018
30 jú 2024
20 nov 2011
4 áp 2011
19 má 2023
6 jú 2020
16 sze 2015
27 okt 2015
31 dec 2015
17 jan 2023
13 feb 2014
17 okt 2024
14 jú 2022
14 jú 2024
21 sze 2021
2 nov 2013
27 jú 2018
12 jan 2011
14 má 2016
19 jú 2024
10 aug 2012
29 má 2016
8 aug 2021
3 dec 2017
31 má 2017
The notebooks are copyright © 1984-1989 The Paul Brunton Philosophic Foundation
This site is run by Paul Brunton-stiftelsen · info@paulbruntondailynote.se