The Library
Tudatosságunk azon része, amely képessé tesz minket arra, hogy megértsük: létezünk, és amelynek hatására kimondjuk: “Én vagyok”, nem más mint az Önvaló. Hétköznapi énünk, amely gondolkodik, érez és akar, ebből származik, gondolataink, tulajdonságaink, megnyilvánulásaink innen erednek, ám ezek mégsem tudják az Önvalót kifejezni, mert a személyes egó ellenőrzése alatt állnak.
6.8.1.1A bölcsesség és erő,szeretet és szépség forrása bennünk van, de nem az egónkban. Tudatosságunk része, de jelenléte éles kontrasztot képez, aminek következtében úgy tudunk beszélni az egóról, mintha az rajtunk kívülálló lenne. Ekkor értjük meg, hogy Ez a valódi Én, míg az egó csak az elme illúziója.
6.8.1.2Vajon igaz lenne, hogy az emberek nagy többsége nem annak gondolja magát, aki valójában?
6.8.1.3,Mivel leginkább úgyis mindenkit önmaga érdekel, célszerű ha a lehető legjobban kiismerjük magunkat – hogy milyenek is vagyunk valójában, nem pusztán, hogy milyennek akarunk látszani.
6.8.1.4Az egó az ember saját cselekedeteinek és gondolatainak eredménye, mely lassan változik, és növekszik. Az Önvaló viszont Isten képe, tökéletes, befejezett, és változatlan. Ha be akarjuk teljesíteni végzetünket, akkor engednünk kell, hogy az utóbbi keresztül ragyoghasson az előbbin.
6.8.1.7Az egó pusztán csak egy idea, s valódiságát magasabb forrásból meríti. Ha vesszük a fáradságot, hogy eredetét megkeressük, akkor megtaláljuk az Elmét, amelyből ez az idea is származik. S ez az Elme nem más, mint az Önvaló, ennek keresése pedig a mi feladatunk. Az pedig, hogy az idea különállónak tűnik forrásától, az elmétől – mely egyáltalán létezését lehetővé teszi – az egoizmus.
6.8.1.9Akiről azt gondolod, hogy te vagy, az csak egy álom, mely valódi énedtől elválaszt. Különös lényekké váltunk, akik örömmel elfogadják az egó sötétségét és láncait, és elfordulnak a lélek világosságától.
6.8.1.10Ha sikerül megválaszolni a kérdést: mi vagyok én? – akkor nem lesz több kérdés. A megdöbbentő válasz fényében minden probléma esetén tudni fogod, hogy miként kezeld azt.
6.8.1.11Az emberi élet különös ellentmondása, hogy habár az isteni lakozik mindannyiunkban, ám mégis csak ennek ellenkezőjének vagyunk tudatában, s csak ezzel a másik, nem-isteni oldalunkkal foglalatoskodunk megállás nélkül.
6.8.1.15Hatalmas meglepetés ér, amikor az Önvaló megmutatja magát nekünk. Ekkor az egó először látja önmagát a magasabb szemszögből.
6.8.1.17”Én nem vagyok én.” Ez a kijelentés érthetetlen az intellektus számára, amely nem tudja értelmezni – ám a kivirágzott intuíció számára tökéletesen érthető.
6.8.1.19A személyes egó tudatosságát és erejét az Önvalóból meríti.
6.8.1.23Az egó az észlelés erejét, a tudatosságra való képességet, valóságát csupán az Önvalóval fennálló kapcsolatából származtatja, attól veszi kölcsön.
6.8.1.28Az egó múlandó, de forrása nem az.
6.8.1.29Kitartóan elmélkedjünk a személyes én és a személytelen Önvaló közötti különbségről, amíg teljesen meg nem értjük azt.
6.8.1.31Az ember valódi énje a csendben van, amely valódi magunk. Ez a mag, ez a vákuum csak egy tűhegynyi csendesség, amely körül gondolatok és vágyak miriádja kavarog – s ezekből áll össze a képzelt én, az egó. Ebben a kavargásban folyton új és új gondolatok, vágyak születnek és tűnnek el, miközben a boldogság és szomorúság pulzál váltakozva benne. Bár középpontunk mozdulatlan, az egó sosem az. A központból béke árad, ám a folyton változó egó elpusztítja azt.
6.8.1.32Az egó az Önvaló-tudatosság visszatükröződését tapasztalja önmagában, és azt képzeli, hogy ez a tudatosság belőle származik, forrása nem más, hanem ő maga.
6.8.1.33Arra a kérdésre, hogy “Mi vagyok?”, az a válasz, hogy “Isteni Lélek”. A Lélek Istenhez kapcsolódik, abban gyökerezik, ám ettől még nem vagyunk egyenlőek Istennel. Aki ezt állítja, az nem fogalmaz pontosan.
6.8.1.38Az egó megmarad, mert szükségünk van rá, ha a világban akarunk létezni, de nem ő lesz az egyetlen aki irányítani fog, mert van egy másik, magasabb Én is.
6.8.1.39Olyan erők is működnek bennünk, amelyeket a legtöbben nem ismernek fel. Némelyik magasabb, nemesebb mindennapi énünknél, de valnnak alantasabbak is.
6.8.1.40Olyanok vagyunk, mint a színész, aki úgy belefeledkezett szerepébe, hogy elfelejtette valódi személyiségét, s így már nem is emlékszik arra, hogy kicsoda is ő.
6.8.1.46Nem azt vallom amit Descartes:Gondolkodom, tehát vagyok hanem azt, amit a misztikusok: Lelkem van, tehát vagyok. Descartes énje ugyanis relatív és változó, ám a misztikus által középpontba állított lélek abszolút és állandó.
6.8.1.47Az“ÉN” Önvalóként ismeri magamagát, amikor feladja a személyiségre való lekorlátozódást, s így ereje végre elérheti valós lehetőségeit…
6.8.1.49,...Nem logikus-e, hogy mikor elménk telve van az énnel, akkor nem marad hely annak, ami túl van rajta: az Önvalónak?
6.8.1.52,Van bennünk egy személyes én, és egy személytelen én, az Önvaló. Átadhatjuk magunkat az egó szűklátókörűségének, vagy felismerhetjük magunkban az Önvalót: rajtunk múlik.
6.8.1.54Valódi Énünk mozdulatlan, változtathatalan, alaktalan. Ezzel a láthatatlan Énnel kell azonosítanunk magunkat.
6.8.1.55A legtöbb ember a fizikai testet tekinti valódi énjének, miközben az valójában csak lényünk önkifejezésének eszköze. Ez a legalapvetőbb, leggyakoribb és először legyőzendő tévedés.
6.8.1.59Van tested, ám nem a test vagy. Van intellektusod, de nem az intellektus vagy. Vannak érzéseid, de nem érzés vagy. Mi vagy tehát? Az Önvaló végtelen tudatossága.
6.8.1.61Az egó vágyakat, személyes preferenciákat fogalmaz meg; az intellektus gondolkodik és emlékezik; a test érzékszerveken keresztül tapasztal, és megismeri a világot. Ám e három egyike sem a valódi Én.
6.8.1.62A test, amiben lakozol: nem te vagy. Az intellektus, amivel gondolkozol: nem te vagy. A tudatosság, amely kimondja: “Én” – ez vagy Te!
6.8.1.65Mindenkiben ott rejlik valami, ami azt mondja “Én”. Vajon a test lenne ez? Általában így gondoljuk. Ha azonban mélyebben megvizsgáljuk a kérdést, akkor azt látjuk, hogy a tudatosság a test-gondolat felől önmaga felé visz minket. Ott, tiszta valójában megtalálod a választ arra a kérdésre, hogy “Ki vagyok én?”
6.8.1.69Ez az érzés, ez az erő, amely Én-nek nevezi magát, valójában az Önvalóban gyökerezik. Ez tesz képessé arra, hogy egyáltalán tudatába kerülhess bárminek.
6.8.1.70Mindenki egyetért azzal, hogy az őt körülvevő világ nem része a személyiségének, de sokkal kevesebben képesek megérteni és elfogadni azt az éppígy igaz állítást, hogy a gondolataink sem egyenlőek velünk.
6.8.1.71Mindannyian azonosítjuk magunkat az “én”-nel, vele gondolkodunk, érzünk. De mi is valójában ez az én? Az elménk mélyére kell tekintenünk ha szeretnénk megválaszolni ezt a rejtélyt, de nem úgy, ahogyan a pszichológusok teszik. Nem azt kell keresnünk, hogy miből, milyen elemekből áll, hanem, hogy alapvető természetét tekintve mi is ez. Ha kitartóan keresünk, akkor megtalálhatjuk az “én” mögött rejlő “Én”-t
6.8.1.73Hiba lenne azt gondolni, hogy bennünk egyszerre két külön elme létezik, két egymástól független tudatosság – az alacsonyabb egó-elme, és a magasabb Önvaló-elme – s az egyik, a szemlélő megfigyeli a másikat. Csak egyetlen, független, mindent megvilágító elme létezik, s minden más csak ennek halvány, megtört, visszavert fénye. Az egó az elméből eredő gondolatsor, s abba is hullik vissza.
6.8.1.74Az elme képernyőjére a tudatosság egyetlen fénysugara vetül csak. Enélkül nem tudna képet alkotni az egó-elme a körülötte lévő világról. Enélkül az egó-elme csak puszta üresség lenne. Ez a fénysugár az Önvaló.
6.8.1.78Bárcsak tudatába kerülhetnél a tudatosságnak!
6.8.1.79Különbséget kell tennünk testhez kötött tudatos énünk és az e felett álló valódi én között, amely nem kapcsolódik a testhez és érzékeléshez.
6.8.1.82Hétköznapi tapasztalataink alapján a testtel azonosítjuk magunkat, és nem is lépünk innen tovább. Nem tesszük fel az alapvető kérdést: “Ki az aki jelen van ebben a testben?”
6.8.1.86A végső “Én” nem az érzékek vagy vágyak “Én”-je, hanem egy sokkal mélyebb lényiség, amely szabad, semmihez nem kötődik, mennyei nyugalmú, és önmagában álló.
6.8.1.91A végcél az, hogy elsődlegesen mentális lényként tekintsünk magunkra, ne azonosítsuk magunkat a testtel, ne bálványozzuk a múlékony húst, vért, csontokat.
6.8.1.96Hogy lehetséges, hogy alapvetően ugyanaz az ember vagyok, aki tegnap voltam, és emlékszem az egy évvel ezelőtti eseményekre? A válasz csakis az lehet, hogy van valamiféle folytonosság, tudatosság vagy elme bennem, amely különbözik az általa megtapasztaltaktól és benne felmerülő gondolataitól.
6.8.1.97Sem a legmélyebb álom, sem az eszméletvesztés nem akadályoz minket abban, hogy az “én” érzését visszaszerezzük akkor, mikor felébredünk.
6.8.1.98Ha az egymásnak ellentmondó érzések és ösztönök, változó gondolatok és impulzusok között akarjuk megtalálni a valódi ént, akkor kudarcot vallunk. A tudat ugyanis tartalmazza mindezeket, de ők maguk nem a tudatosság.
6.8.1.99Még a sokkos állapotba került, teljes amnéziába esett katona is – aki elfelejti teljes múltját és személyiségét – sem veszíti el magát a tudatosságot. Régi gondolatai, tudattartalmai időlegesen vagy véglegesen törlődnek, de az elme – minden funkciójával együtt – fennmarad.
6.8.1.100Az ember személyes énje úgy emelkedik ki a személytelen univerzumból, ahogyan a hullám születik az óceánból. A végtelen életet egy szűk, véges helyre zárja, szorítja, korlátozza le a személyes én, éppúgy, ahogyan a hullám teszi az óceánnal. Az egó olyannyira kizárja az univerzumban lüktető végtelen erőt és intelligenciát, hogy úgy tűnik, ő maga egy teljesen más, alacsonyabbrendű létsíkon van. És ugyanez a helyzet a hullámmal is: apró, törékeny, tűnékeny jellege még csak nem is utal arra a hatalmas mélységre és erőre, amelyből születik...
6.8.1.102,Nevetséges, ha az elmének az a része, amely a személyes tudatosságban létezik – az egó – megtagadja az önmagában létező elmének, saját Forrásának létezését. Az egó beszűkült, s csak egy igen korlátos területet lát át, s ért meg: azt amit tud és megismer.
6.8.1.103Amikor azt mondjuk, hogy a legnagyobb bűn a különválasztottság, akkor ez nem a más emberekkel fennálló kapcsolatra utal, hanem arra, hogy gondolatban elszakítottuk magunkat saját magasabb énünktől.
6.8.1.107Még a legtökéletesebb viselkedés és életvitel is az egóhoz és nem a megvilágosodáshoz tartozik!
6.8.1.109Az élet lehetőségét, a gondolkodás erőit az Önvalóból merítjük. Ám mind életünket, mind gondolatainkat kicsinyesen beszűkítjük, az apró darabkákra hullott fizikai világra irányítjuk. És ennek a saját magunk által beszűkített világnak a közepén trónol az egó – erejét pedig folytonosan felé irányuló érzéseink és gondolataink táplálják.
6.8.1.110A tudatosságnak ez a vékony szeletkéje, a személyiség, az élet legnagyobb titkát rejti belső magában.
6.8.1.111A gondolatok, mint a tenger hullámai bukkannak fel, s tűnnek el a tudatban. Ahogy a hullámok, úgy a gondolatok is visszatérnek saját forrásukba. Az egó nem más, mint egy gondolatköteg, amelyhez erősen ragaszkodunk, s amelynek igen ősi múltja van. S éppúgy olvad majd bele az univerzális elmébe is, mint minden más gondolat...
6.8.1.114,...A személyes én nem a semmiből merült fel, és ezért nem is tűnhet el a semmibe, amikor elpusztul: az örökkön élő Univerzális Elmében huny ki, az fogadja magába vissza.
6.8.1.114,Az emberi elme alacsonyabb szintje, amely számít, elemez, kritizál, szervez és másokat okol az a rész, amely nem érti az isteni elveket és emiatt tervei gyakran dugába is dőlnek. Nem szabad, hogy csak erre az alacsonyabb elmére korlátozzuk magunkat, s ha ezt megértjük, akkor képessé válunk, hogy sorsunkat isten kezébe helyezzük. Innentől valódi szükségleteinkről mindig gondoskodva lesz.
6.8.1.117Irónikus, hogy miközben testünket – amely csak puszta kivetülés – világosan látjuk, ám az, amitől függ, amely fenntartja – az Önvaló – láthatalan marad. Ez az oka annak, hogy nem fordítunk rá figyelmet, nem vesszük észre, s így elszalasztjuk az emberi létezés által felkínált belső fejlődési lehetőséget.
6.8.1.119A hétköznapi emberek egocentrizmusán túl lehet lépni, s egy nap mindannyian arra a szintre emelkedünk, ahol kozmikus nézőpontból szemléljük a világot.
6.8.1.120Hosszú keresés után kiderül, hogy az egó, amelyhez úgy ragaszkodsz, nem más, mint a Világ-Elme jelenléte szívedben. Ha folyamatos gyakorlással önazonosításod hangsúlyát az egyikről áthelyezed a másikra, akkor betöltötted életfeladatodat.
6.8.1.127Az egó tulajdonságai csupán torz, tűnékeny tükörképei az Önvaló tulajdonságainak. Az egó mind természetét, mind létezését illetően az Önvalótól függ, saját létezése nincsen.
6.8.1.128Bármennyire is hiányos, gyengécske, és töredezett az Önvaló személyiségünkön keresztüli kifejeződése, mégiscsak az Ő visszatükröződése ez a személyiség. Mindannyian képesek vagyunk rá, hogy javítsuk, és vannak néhányan, akik képesek rá, hogy tökéletessé tegyék.
6.8.1.129Ha meg tudnánk találni az én érzését, azt az ÉN-t, amely minden gondolatunk és cselekedetünk mögött áll, s ha el tudnánk választani azt a szavaktól, gondolatoktól, érzésektől, testünktől, akkor azt találnánk, hogy abban a magasabb Erőben gyökeredzik, amely az egész világnak létet ad.
6.8.1.134Az egó tudatossága pusztán az Önvaló-tudatosság végtelenül lecsupaszított, legyengített visszhangja. Folyton változó, csapongó, s végül szétmállik, ezzel szemben a Való elpusztíthatatlan és megváltoztathatatlan. Ám kétségtelen, hogy mivel az egó az Önvalóból származik, s végül abba is tér vissza, így van közöttük kapcsolat. Ami pedig ennél sokkal fontosabb: az önkéntes és szándékos visszatérés esélye is mindig adott az egó számára.
6.8.1.135Ha az emberi egó nem az Önvaló kisugárzása lenne, akkor képtelen lenne önmagát azonosítani a testtől való elválás érzésével, amely a haldokás során történik meg.
6.8.1.136Épp úgy, ahogyan az árnyék egy fényforrásról árulkodik, az egó is saját forrásáról, az Önvalóról árulkodik.
6.8.1.138A személyiség az Önvalóban gyökerezik, ezért tevékenysége és ereje – bár csak megtörve és haloványan, mint kicsorbult tükörről – az Önvaló egyes jellemzőit tükrözi.
6.8.1.139A vallás ismertebb, s talán érthetőbb nyelvén kifejezve azt mondhatnánk, hogy Isten valamit Önmagából belénk helyezett. Ám ez a valami, ez a szikra csak lehetőség, s nekünk magunknak kell törekednünk arra, hogy egyre inkább tudatába kerüljünk.
6.8.1.140Az egó ”én”-jét spirituális énünk ”én”-je támogatja. Sőt, az előbbi az utóbbiból nyeri valódiságát, és az utóbbi akkor is fennmarad, amikor az előbbi tovatűnik.
6.8.1.142...Időről-időre megpillanthatjuk ezt a másik ént – amely valójában saját legjobb, legnemesebb énünk. Nem olyasvalami ez, amit a fejlődéssel elérhetnénk. Mindig is bennünk volt, örökké jelen van...
6.8.1.143,Nem kétséges, hogy önálló lények, személyiségek vagyunk, különállóságunk megkérdőjelezhetetlen. Ám valójában ez csak egy illúzió, mert mindannyian ugyanannak az Egyetlen Végtelen Élet-Erőnek a megnyilvánulásai vagyunk, és ekként valójában egymástól elválaszthatatlanok.
6.8.1.144Nem a személyiség számít, hanem az, amiből a személyiség fakad!
6.8.1.145Az egó az, ami megkülönböztet minket másoktól, ami egyedivé, személyiséggé tesz.
6.8.1.150...Látszatra mindannyian különbözőek vagyunk, de valójában mindannyian ugyanabban a tudatosságban gyökerezünk, így egyek vagyunk.
6.8.1.156,Ha nem bontjuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket, nem fejlesztjük magunkat a tökéletesség felé, akkor hogyan tudnánk a világ felé kisugározni, ami bennünk rejlik? A lélek evolúciója – amely megköveteli, hogy feladjuk az egót – párhuzamosan kell, hogy haladjon a mentális evolúcióval, amely viszont megköveteli, hogy tökéletesítsük.
6.8.1.158Habár állandóan az egó ellen ágálunk, ám egyáltalán nem haszontalan, sőt nagyon is fontos, hogy megpróbáljuk személyiségünket fejleszteni – s utána a fejlett egót használni. Személyiségünk megtisztítható, a vágyak vihara ellenőrzés alá vonható, gyengeségeink legyőzhetőek, tudatlanságunk eltüntethető. Sőt, nem csak a negatívumokról, de a pozitívumokról is kell beszélni: új tulajdonságokat, erőket, erényeket fejleszthetünk ki. Ha így teszünk – s miért ne tennénk – akkor mind magunk, mind mások nagy hasznát fogják ennek látni!
6.8.1.159Azért jöttünk a Földre, hogy apró lépésekben bár, de szép lassan megértsük magunkat.
6.8.1.162Az evolúció igazi paradoxona, hogy az egó először ki kell, hogy teljesedjen, végigjárva a növény-, majd állatvilág, s végül az emberi létezés útját; és amikor teljes öntudatát elérte, belátja, hogy pusztulnia kell, s beleegyezik saját megváltozásába, megsemmisülésébe.
6.8.1.166Ha nem csak az egó szűklátókörű nézőpontjából szemléled az életed, hanem sokkal messzebbről, mintegy felülről nézed magad, átívelve az egymást követő inkarnációkon, akkor számos dolog értelmet nyer, jelentőségteljessé válik. Ekkor egyszerre feladatoddá és boldog kötelességeddé válik a személyiségedben rejlő ideák Világ-Ideával való harmonizálása.
6.8.1.169Nem irónikus-e, hogy az Önvaló által projektált egó oly messzire kerül önnön forrásától, hogy végül megtagadja azt, s ezután az Önvaló a végtelenségig vár arra, hogy az egó visszatérjen hozzá?
6.8.1.170Miután az egó fizikai, intellektuális, esztétikai és spirituális képességeit a lehetőségeidnek megfelelően kifinomítottad, fejlesztetted, akkor - de csakis ekkor! – kell feladni a vele való foglalatoskodást. Ám az egó önzését és fegyelmezetlenségét bármikor el lehet, sőt el is kell engedni.
6.8.1.172Amikor az egó megérti, hogy ő maga is egy nagyobb egész része, akkor természetszerűen feladja önzését, és onnantól kezdve már nem csupán a saját érdekeit tartja szem előtt, hanem a szélesebb értelemben vet közjóért cslekeszik.
6.8.1.173Életünk korai tapasztalatai arra szolgálnak, hogy az egó a primitív állati ösztönlény szintjéről teljes emberré váljon, a későbbi tapasztalatok pedig azért vannak, hogy az ember képessé váljon felajánlani az egót az Önvaló oltárán.
6.8.1.174Az egó nem fog eltűnni, nem fog megszünni, de elveszti uralmát.
6.8.1.184Amíg a test él, addig az egó elpusztíthatatlan, ám szerepe lecsökkenthető: az egó az Önvaló szolgájává válhat.
6.8.1.185Keresésünk legmagasabb célja nem az egó elpusztításával, hanem sokkal inkább az egó tökéletesítésével elérhető megvilágosodás. Az egoizmust, nem magát az egót kell elpusztítanunk. Az egó fősége, uralma kell, hogy megszűnjön, ám az egó maga megmaradhat.
6.8.1.189…Azt tanítják nekünk hogy öljük meg az egót, és eközben azt is, hogy az egó nem létezik. Az igazság azonban az, hogy amíg cselekvés van, addig az egó létezik. Mit tegyen hát a kereső? Az egót a magasabb Erő uralma alá lehet és kell is hajtani. Létezni fog, megmarad, de helyére kerül…
6.8.1.190,…Zavart okoz az is, hogy az egó nem állandó, hanem folyton változó: az idő és a tapasztalatok alakítják – míg a Végtelen Létező, a Végső soha nem változik. …
6.8.1.190,…Borzasztó tragédia, hogy az emberi tehetségek, képességek és tudatosság oly gyakran gyűlöletre és háborúra pocsékolódik el, pedig a Világ-Ideával harmóniában is működhetnének ezek. Ám a diszharmónia végül saját szenvedésünkhöz vezet, amely eléri a körülöttünk lévőket is. Ám a fejlődés nem állhat meg, és végül minden egó kénytelen feladni magát, és meghajolni az Ő akarata előtt…
6.8.1.191,A keresés minden fázisában – kezdve attól, aki épp csak rátévedt erre az útra, egészen a legelőrehaladottabbakig – az egó alávetése megkerülhetetlen feladat...
6.8.1.194…Ha jól megvizsgálod, akkor az egó csupán a test, az érzékszervek és gondolatok szövevénye, a múltból hozott mentális tendenciákkal átitatva…
6.8.1.196,...Az egót csak akkor tudjuk teljesen és tökéletesen elpusztítani, ha a testet is elpusztítjuk – mivel az is része. Ezzel egyben személyiségünket, egyediségünket – amely elválaszt másoktól – is eltüntetnénk, tehát ez nem lehetséges út. Ami viszont lehetséges, az az, hogy elérjük, hogy az egó alávesse magát a magasabb énnek, odaadó szolgálója legyen a magasabb akaratnak.
6.8.1.197,Egy nap talán egy felvilágosult elme könyvet ír majd az Ihletett Egoizmusról, amely segít megértetni az emberekkel, hogy az egónak igenis meg van a helye a dolgok rendjében. Bár csupán apró kis kör ez a hatalmas Önvalón belül, ám amíg tisztában van a Felettes Énhez fűződő viszonyával, addig nyugodtan végezheti mindennapi feladatait és betöltheti funkcióit.
6.8.1.198…Az egó helyén maradhat, a test és intellektus szükségleteit kielégítendő, de mindig is a magasabb én alárnedeltje lesz ezentúl – engedelmesen követve a magasabb akarat parancsait.
6.8.1.201,Egyszerre igaz és hamis az az állítás, hogy az egót nem emelhetjük fel magunkkal a misztikus megvilágásodásba. Az egó végülis csupán egy erősen korlátozott és eltorzult visszatükröződése a Felsőbbrendű Énnek. Ám ennek ellenére mégiscsak valamiféle tükörkép. Ha képesek lennénk arra, hogy alávessük a Felsőbbrendű Énnek, akkor nem lenne a megvilágosodott élet akadálya. Az egót nem lehet elpusztítani, amíg testünkben élve szükségünk van szolgálataira, de megfegyelmezhetjük, és szolgánkká tehetjük, ahelyett, hogy uralkodna felettünk. Ha ezt megértjük, akkor jobban értékelni fogjuk a tökélyre fejlesztett, ellenőrzött, alávetett egó filozófiai ideálját – amely a Felsőbbrendű Éntől származó inspiráció és irányítás csatornájaként tud működni. Egy szenvedő, gyenge egó természetszerűen csak sokkal kevésbé hatékony módon tudja az Önvalót képviselni, kinyilatkoztatni, mint egy fejlett, egészséges egó. A valódi ellenségünk nem az egó, hanem maga az egoizmus.
6.8.1.206... Amíg a testben élünk, addig az egót nem tudjuk elpusztítani, mert szükségünk van szolgálataira – ám képesek vagyunk arra, hogy felettünk basáskodó kényúrból alázatos szolgává szerényítsük...A valódi ellenségünk nem az egó maga, hanem az egoizmus.
6.8.1.206,…Az egó és az Önvaló képes úgy eggyéválni, hogy ez az egyesülés nem pusztítja el az egó önkifejezésre, a világban történő aktív fellépésre való képességét…
6.8.1.207,Ha az ember képes lenne arra, hogy kellőképpen elengedje az egót, s így megszabadulna a vágyaitól és impulzusok gúzsba kötő hálójától, akkor a béke diadalmasan be tudna költözni szívébe…
6.8.1.208,…ha szeretnénk megtalálni az Önvalót, akkor ezt még földi életünkben kell megtennünk. Nem térben és időben van az, amit meg kell találnunk, hanem egy állapot, egy fejlődési fok ez - az egómentes élet. Nem várhatjuk el, hogy az egó megsemmisítse, csupán azt, hogy megfegyelmezze önmagát. A személyiségnek fenn kell maradnia, de a személytelen szolgálójaként, s e kettő alkotja majd az ént.
6.8.1.208,Ha az egó a Beteljesülés után is folytatja tevékenységét – márpedig ez elengedhetetlen, ha ebben a világban akarunk élni – akkor nem irányíthat minket, nem uralkodhat felettünk. Ekkortól az Önvalónak engedelmeskedik.
6.8.1.209A magasabb tudatosságban élő és azzal azonosult ember számára az egó csupán nyitott csatorna, melyen keresztül lénye megnyilvánulhat az időben és térben. Az egó – ellentétben a még meg nem világosodottakkal – nem ő maga, hanem csupán tartozéka, amely engedelmesen követi akaratát.
6.8.1.210Ha teljesen elveszted az egót, olyannyira, hogy nyoma sem marad, akkor meg kellene halnod, mivel tested is az egó része. Ám ennek ellenére tovább élsz. Ez arra mutat rá, hogy amit elveszítesz az nem az egó természete, hanem annak akaratereje, amelyet a magasabb akarat vált fel.
6.8.1.215Az egó létezik, és földi létezésünk nélküle nem is lehetséges, ám spirituálisan újjászülethet, s ekkor már nem uralkodik felettünk, nem akadályozza meg, hogy elérjük azt, amihez lelkileg jogunk van, nem akadályozza a magasabb tudatosság beteljesülését, hanem csatornájává, szolgájává válik ennek a tudatosságnak.
6.8.1.222Az egónak mindig, születésétől haláláig problémái lesznek. Ez minden emberre, még a legnagyobbakra is igaz, habár ők máshogy tudják kezelni ezeket.
6.8.1.223Az “Én” még mindig ott van, habár nem a régi, ismerős, kicsinyes “én”, hanem egy másik, egy csodálatosan átalakult.
6.8.1.228Az embernek az a része – az egó – amelyik a fizikai világban van, végül fel kell, hogy ismerje láthatatlan és talán ismeretlen fensőbb személyiségét. Ehhez azonban hosszú időre, számos újjászületésen keresztüli fejlődésre van szükség.
6.8.1.230Hiba lenne azt gondolni, hogy az Önvaló reinkarnálódik. Nem. Csupán gyermeke, az egó teszi ezt.
6.8.1.232Azt hisszük, hogy ez a valódi énünk, mert ehhez kötnek emlékeink. Kettős személyiségünknek ez azonban csak látható, ismert fele – mely puszta árnyéka csak a nála végtelenül nagyobb másik félnek. Ez a személyiség egyik testből a másikba száll, egyik álomból a másikba, a létezés hagymázas fantazmagóriáiba burkolózva – anélkül hogy ráébredne a valóságra.
6.8.1.233Az a lény, amely halálunk után a szellemvilágban él, ugyanaz az egó, mint amely a Földön is élt, amely az Önvalóból származik, s életerejét onnan meríti. Ebben a viszonyrendszerben – habár olyan mély, és bensőséges kapcsolat van közöttük mint szülő és gyermeke között – még különálló létezők maradnak.
6.8.1.236
3 okt 2011
5 sze 2016
1 má 2013
29 sze 2022
22 okt 2010
8 feb 2011
3 feb 2012
10 jan 2023
5 jú 2011
2 má 2024
10 má 2013
16 má 2011
26 okt 2010
28 nov 2019
28 okt 2010
10 má 2014
25 nov 2012
20 jú 2013
26 áp 2017
8 má 2024
8 nov 2010
8 má 2014
26 má 2024
28 má 2014
14 feb 2018
28 okt 2019
4 jú 2013
24 okt 2010
25 áp 2022
29 jú 2022
5 okt 2015
6 má 2018
3 sze 2017
4 má 2011
2 má 2016
15 má 2022
22 má 2022
22 jú 2022
4 okt 2022
25 jú 2024
11 má 2023
19 aug 2013
4 okt 2013
19 nov 2013
25 aug 2013
22 má 2014
11 dec 2013
1 okt 2015
1 dec 2020
13 áp 2012
27 jan 2017
8 jú 2011
15 má 2016
12 aug 2016
27 aug 2013
5 áp 2018
12 feb 2022
3 nov 2012
8 má 2016
30 má 2014
26 má 2013
7 sze 2015
24 áp 2019
21 feb 2018
7 aug 2011
11 jú 2015
15 aug 2013
20 sze 2012
17 okt 2019
17 sze 2020
16 jú 2013
14 má 2012
31 okt 2013
8 áp 2015
12 jan 2013
12 jú 2018
4 aug 2013
24 má 2018
28 má 2013
14 okt 2015
25 sze 2020
2 má 2019
25 okt 2011
20 dec 2019
27 jú 2020
25 dec 2019
2 jú 2023
2 okt 2017
25 jú 2013
4 feb 2014
29 jú 2022
27 okt 2010
4 áp 2012
11 okt 2017
28 aug 2020
2 aug 2021
29 má 2013
26 nov 2013
26 sze 2024
23 jú 2019
12 nov 2021
8 jú 2024
8 jú 2015
19 nov 2015
26 feb 2011
30 áp 2012
The notebooks are copyright © 1984-1989 The Paul Brunton Philosophic Foundation
This site is run by Paul Brunton-stiftelsen · info@paulbruntondailynote.se